Narancs napsugár vág a szemembe, amint szemlélem a hajnal csodálatos színjátékát. Démonaim halk éneke festi alá ezt a színorgiát. Rózsaszín, vörös, zöld… lenyűgöző. Fénytől megkínzott szemmel nézek végig, az új életet nyerő világon. Halk madárfütty, valahonnan kutyaugatást sodor felém a pirkadatot kísérő lágy szellő. Hanyattdőlök, nézem az indigóból világosra váltó eget, és elalszom végre…

 

Szótlan vágy emészt, előttem állsz. Mosolyod mindent elárul. Összefonódott sorsunk anyagi értelmet nyer. Olyan természetességgel, mintha életek óta történne velünk mindez. Forró kezed simítása a bőrömön, mint napsugár cirógatna lágyan. Mosolygok. Testedben találok menedékre. Egy óceán forr fel pillanatok alatt, majd csendesedik el, s a csillagok közül szállunk alá ismét. Erre nincs szó…

 

Felriadok. Izzadtan, lihegve. Könnyeim eltörlöm arcomról, ez most nem a sírás ideje. Felkelek az egyre hidegebbé váló földről, újabb nap múlt el nélküled. Ideje hazamennem. Haza? Van otthonom. Olyan amilyen.

  Kicsit később már a zuhany alatt állva, engedem a hátamra a hideg vizet. De még a cseppek kopogása sem képes elnyomni démonaim őrült suttogását. Szinte gépiesen végzek a napi rutinnal. Apró vágás az arcomon, egy szisszenés. Kicsit jobban odafigyeltem arra az átkozott suttogásra, s a véremmel fizettem érte.

  Újra elindulok a csodálatos, élettel teli nyár éjszakába…

Démonom, a leghangosabb, történetet mesél nekem:

 

Halk zongoraszó…

 

… felnézek az égre, a csillagokat, és a tintakék eget, lassan, még sötétebb felhők takarják el ígérve vihart, tisztulást, halk esőillatot, villámot, égrobajt…

Szememben sós könnyek ülnek, emlékek sikítanak, feledésért, ismétlésért. Körülöttem a növények táncba kezdenek, amint a könnyű szél végigsimít rajtuk, lágy, jól ismert illat lopakodik az orromba egy pillanatra, felzaklatva vele idegeim. Tudom hogy emlék, tudom, hogy talán sosem érzem többé, nem parfüm mesterkélt művi illata ez. Egy ember utánozhatatlan, megismételhetetlen párája… elmúlt.

 

Cselló sír fel a sötétben…

 

Újabb emlék, nevetés, mézízű nyári alkony, könnyű bor mámora, kéj…

Csaknem összecsuklok a súlya alatt. Megroggyant vállam mintha az egész egyre közelebb kerülő eget tartaná. A szél egyre vadabb, belőlem egyre mélyebben törnek fel a hiány és a kétségbeesés hullámai. Könnyeim végigcsorognak az arcomon, kézháttal, közönségesen törlöm le őket. Nevetek magamon. Kacajom messzire ragadja a szél, de az őrülete ott marad velem. Megérkeznek a vihar korai hírnökei, apró esőcseppek kopognak körülöttem a fák levelein. Nem látom a sötétbe vesző ösvény végét, de tudom, mi van ott. Már érzem a nyílt víz semmivel össze nem téveszthető illatát, amit még a beleengedett vegyszerek sem vehetnek el.

Hideg téli nap jut eszembe

Elmegyek, mondom, és Ő csak néz rám, nem tud, vagy nem akar visszatartani

 

Zokognak a hangszerek, vadul a ritmus…

 

Megbotlok egy ágban, térdre esve nincs erőm felállni, nyelem a könnyeim, vállamat rázza a hangtalan zokogás. Csillogó szemek a gyertya pislákoló fényében. Visszafelé tapogatóznak az önkívületből, ölelésből, forróságból, verítékből vagyunk, kint tomboló hóvihar…

-         Szeretlek… halk szó, mint a pillangó, elrebben

Mosolya édes sokatmondó, nincs szüksége szavakra. Egymástól bódultan hajtjuk álomra szerelemtől kába fejünk.

Valami hirtelen jött erő talpra állít, újra elindulok. A szél mostmár hideg, sírnak a fák, sírnak a bokrok. Az egész világ velem zokog. Villám szakítja ketté az égboltot, mély dörgés reszketteti meg a tájat. Arcomba vadul csapódnak bele a kicsiny vízcseppek.

 

Fájdalom…

Vitatkozunk, én ordítok, kétségbeesésből, félek, hogy elvesztem. Összepakolom szegényes kis cuccomat, indulásra készen állok. – Elmegyek – mondom

De végül nem megyek sehova… akkor még.

 

Kiérek a partra, a folyó ólom hátát felkorbácsolja a vad vihar. Dacolva az elemekkel állok, és gyönyörködök fenségében. Dacolva az emlékekkel, egyenes háttal tisztelgek a folyam előtt. Tőlem nem messze ódon híd áll, időtlen idők óta. Szinte semmibe nem telik felmásznom rá, néhány perc múlva fentről szemlélem harcát a viharral. A szél taszigál a víz felé.

 

A hangok közelednek a diadalmas végkifejlet felé…

 

Villám, az ég rám ordít, és én visszaordítok rá, teljes lelkemből jön a hang, belesűrítek mindent, ami vagyok…

 

Szeretlek… csókot küldök neki.

Engedek a szélnek, lassan felkapaszkodom a védőkorlátra

-         Szeretlek – suttogom magam elé

Ugrok.

Az ólomnak tetsző felszín egyre közelebb kerül, nagyot csattanva zárul körülöttem össze, magába zár hideg puhasága, nem erőlködöm, hagyom, hogy a hideg átjárja csontjaim, látom őt, amint álmában halványan mosolyogva fordul egyet, aztán csend ---

                                                                           ***

 

  A lány álmában fordul egyet, halványan mosolyogva, aztán egy szót hall, szinte suttogva, az Ő hangján…

-         Szeretlek

Szeretettel teli hangon, mégis olyannyira szomorúan hogy szinte tapintható a fájdalom.

Futó csókot érez a száján, ettől felriad, senki nincs a sötét szobában, mégis halk kacajt vél hallani, s újra

–        Szeretlek

–                                                                 ***

 

Életek álmai, mint cigarettafüst. Eloszlanak hamar, valami furcsa, de semmivel össze nem téveszthető ízt hagyva maga után. Bámulom az indigókék eget, együtt éneklek a démonnal, és ő velem nevet, ha eljön az idő. A távolban fehér villanás. Vihar jön, nagyon nagy vihar.

Szeretem a nyári viharokat…

A szél végigsimít az arcomon, lágyan, finoman, mintha a te kezed lenne…

És én csak ülök a hídon…