Vértelen, fakósárga nap próbálja elűzni arca elől a vigaszt nem hozó szürke fellegeket. Az őszi világ felett zokogva nyargal a szél. Kerget levelet, esőcseppeket, hideget, s elárvult gondolatokat.

Amerre a szem ellát, krómszínű szürkeség. A házak vak szemei, az udvarok halott csendje mind-mind fagyot lehelnek az arcomba. Elmúló világ. Kezemmel adok árnyékot a lángnak, felparázslik a cigarettám. Lassú öngyilkosság, tudom. Visszafogom kezem remegését. Elindulok lassan. Egy irányba tartok, a szívem vezet. Nem tudom hova megyek.

Változást szeretnék, hogy a napok egymás utáni mézbe ragadt vánszorgása többnek tűnjön, mint céltalan lét. Szokatlan szomorúság telepszik a lelkemre, valami hiányzik, valami nincs aminek lennie kellene. Ez a gondolat megőrjít. Mosoly, meleg, ölelés.

Telik az élet. Kóbor macska áll meg előttem az úton, rám emeli óarany szemét. Pupillája függőleges hasíték. Szájában egy kihűlt kis madarat tart, neki már vége. A következő lépéstől a macska megijed és eliszkol. Bundájának ezüstje hamar beleolvad a környezetbe, szem elől tévesztem.

Kiérek a házak közül, a mező szélén arcul vág a szél igazi ereje. Még a csontjaim is fáznak. Az elhamvadt cigarettát elhajítva, figyelem hogy egy örvény játszik a parázzsal, fel-fel izzítva még utoljára. Kissé arrébb, nem messze, egy domb áll. Gyermekek nyári játszótere, göcsörtös, kopasz fáival azonban most inkább egy óriási halódó sünre emlékeztet. Előttem a távolban forgalmas főút, soha véget nem érő autó sorral. Mindenki igyekszik valahova, nem igaz? Sötétedik.

Elérem a dombot. Hideg van.

Hátamat az egyik fának vetve üldögélek. Nézem amint egy közeli tócsa felszinére vékony üveget von a fagy. Az úton, ott a távolban egyre inkább határozottan elkülönülnek a féklámpák vörös fényei. Nehezülő szemmel nézem őket. Csontjaimat embertelen reszketés rázza. Félek. Félek hogy sosem lesz teljes a létem, hogy soha nem fogok mosolyogni. Érzem az álom kerülget. Talán megmutatja mi hiányzik. Talán megoldást ad. Behúnyom a szemem.

Forróságról álmodok, sivatagi naplementéről. Egy barna szempárról. Mosolyról, szerelemről.

Aztán csend…

Lebegek súlytalanul az üres térben, ki vagyok?

Hol vagyok?

Mikor vagyok?

 

Valami mellkason vág, fájdalom ezüst hulláma siklik végig a gerincemen. Furcsa zajok szűrődnek bele elmém jéghideg csendjébe.

… -33 fok!... –Elveszítjük!

..Lélegezz!

Valami pittyeg, és furcsán himbálódzik alattam a talaj. Nincs erőm kinyitni a szemem. Újra előttem lebeg az a barna szempár. Igen, őérte érdemes. Elmosolyodom, közelebb lépek hozzá. Ajka cinkos félmosolyra húzódik. Int hogy kövessem. Elindulok utána szapora léptekkel. Mutatja az utat. Sikerülni fog, mostmár érzem. Hihetetlen vágy ragad meg. Beérem. Magam felé fordítom, és megcsókolom, mint a méz, hideg és édes. Teste forró, átölel. Magába zár.

Felemelkedem a csillagokig. Boldog vagyok.

Újra fájdalom villan a mellkasomban. Hihetetlen erő ragad meg és ránt el tőle. Messze, nagyon messze. Sikolyom visszhangzik a sosemvolt sivatagi tájon, ott a csillagok alatt.

Lassan kinyitom a szemem. A fölém hajoló aggódó arc visszahőköl. Középkorú nő, narancssárga- piros kezeslábasban.

Zavara lassan mosolyba olvad –őszinte mosoly –

-         Isten hozott. – mondja rekedtes, cigarettafüstös alt hangon.

Lassan körbe fordítom a fejem, már amennyire ez fekvő helyzetben lehetséges. Ismerős berendezés, kábelek, ismeretlen rendeltetésű műszerek. Egy mentőautó belseje.

-         Majdnem kihűltél, őrültség volt egyedül idejönnöd ilyen időben!

Nem válaszolok, csak egy vigyorra futja az erőmből. Aztán elalszom újra. Én tudom amit ő nem. Érdemes volt.

 

 

Mikor magamhoz térek egy kórházi ágyon fekszem. Lassan, minden mozdulatot élvezve felkelek. Mosdóba menet rámosolygok az éjszakás nővérre, aki aggódó arccal ugyan de visszamosolyog. Az apró helyiségbe lépve egy tükör hályogos szemével kell szembesülnöm.

Belém mar valami. Közelebb lépek, a vaksi félhomályban. Csak bámulom a rám néző krómszín szempárt, és mögötte azt a barnát…