Újabb ébredés… Homokszáraz torkom, küszködik a levegővel, lenyelem az álomgyüjtötte sűrű nyálat. Most jobb. Lassan eszmélek fel az öntudatomig. Egy pillanatig nem tudom, hol vagyok. A sürü félhomály barátságtalanná torzítja a máskor ismerős tárgyakat. Cigarettát gyújtok, és elmélyülten szemlélem a lassan szálló füstöt. Újabb rémálom. Sosem ugyanaz. Sosem emlékszek. A fel-felizzó parázs, narancs árnyékot rajzol a falra, mások ilyenkor fúrják bele magukat a paplanba, hogy boldog, öntudatlan álmot lássanak egy sosemvolt jobb világról. Céltalan lét. Ez az első két szó, ami eszembe jut. Egyenlőre nem tudok mit kezdeni vele, ezért elraktározom agyam hátsó, emlékeknek fenttartott részébe. Hirtelen mellbevág valami. A hiányérzet olyan erővel nyomja a tüdőm, hogy fel kell kelnem. Valami hiányzik az életemből. Amit nem tudok nevén nevezni. Talán sosem tudtam. Érzések, emlékek kavarognak lehunyt szemem mögött. Fájdalom – bénultan nézek vérző mellkasomra – Düh – elvette, és nem adja vissza – szerelem – sötétben csillogó mélybarna szempár, mosolyra mozduló ajkak – Vágy, kétségbeesés, félelem. Mezítelenül fürdök a lassan kelő nap fényében, a fáradtság ólmos kesztyűként húzza le kezeim. Hagyom, hogy átjárjon a fény, és a meleg. Átadom magam a mozgásnak. Tagjaim egyre gyorsuló, lágy táncot lejtenek. Ősi mozdulatokat ismétlek ezerszer megtanult módon, sosem ugyanúgy, mindig ugyanazt. Pergő homok vagyok. Sötét folyó vagyok, titkokkal teli. Lágy szél vagyok, halkan suttogó, és én vagyok a tűz, a mindent elemésztő. Hagyom, hogy a felkorbácsolt energiáim lecsendesedjenek. Kilégzek. Felrémlik előttem az az enyhén keleties, mélybarna szempár. A hozzá tartozó játszi, mozgékony száj. Az erőtől, élettől duzzadó test. Elönt a vágy. Kimenekülök a zuhany alá. Hosszú percekig folyatom magamra a hideg vizet. Egy illat lopakodik az orromba. Könnyű, nem tolakodó. Mintha itt állna mellettem. Pedig tudom, lehetetlen. Kilépek a zuhany alól, érzékeny bőrömet szinte horzsolja a durva törülköző. Végignézek hegekkel, forradásokkal tarkított testemen. Sebhelyek. Mind mind egy emlék. A múltból, a jövőből talán. Néhol groteszk ábrává állnak össze. Forró fájdalom. Borotvapengém a vállamon hasít végig. Folyik az éltető vér. Újabb emlék. Egy forró kéz simít végig a hátamon, átölel, szorosan. Szemem elkerekedik a döbbentettől. Nem lehet. Megfordulva vadul megcsókolom azt a gyönyörű vonalú ajkat. Cserébe visszaharap. Vérem serken, hagy folyjon. Szoros ölelése szinte fullasztó, vágya szemébe írva izzik. Lassan, kéjesen a testébe zár. Egyszerre sóhajtunk fel. Egyszerre kerülünk a csillagok közé. Lehunyt szemem mögött aranyszín robbanás káprázik. Verítékfilmes bőrét csókolva tapogatózom vissza az önkívületből. Elcsendesül lassan szívem robaja. Érzem, sós könnyek csorognak végig arcomon, felsebzett ajkaimat égetve. Hátam a hideg csempének vetve hűtöm le forró vérem. Kinyitom a szemem, hogy őt is lássam, ám csak az üres, hideg falat szemlélhetem. Eltűnt a káprázat, mintha sosem lett volna. Riadtan ülök fel az ágyamon. Újabb ébredés… Vállamból még mindig szivárog az éltető vér…