Randevú

hideg éjszaka volt
halkan dalolt a hold,
az ablakban állva nyelem a bort
hideg nagyon hideg éjszaka volt....
pislogó csillagok... vak hunyorgás semmi más,
kilépek a télbe ,
jött a vidám halálba zuhanás

megtört testemből a lélek távozik
talán egy jobb világról álmodik
lassan feljön a nap
vak, üveges szemem gyönyörű hajnalt kap,
rátalálnak gyötört testemre
mentő érkezik a tetemre
lelkem kuncog s kiáltja:
minden már minden hiába

szomorszép temetés sirnak az emberek
a halál az élet nevű ribanccal hentereg
lenn a sírban vig lakoma,
lelkem testemet a férgekkel osztja
szeme helyén rőt izzás
nekem már semmi e kínzás
a virgonc lélek felszárnyal
hogy esküvőt tartson a halállal

Vége

szemedből könny csorog
folytón szorul a torok
könnyed tükréből látom arcom
kőmaszk csupán
legbelül már eldőlt harcom
néhány pofon után
nem vádollak nem dicsérlek
ez hogy milyen vagy eldönti az élet
egyvalamire szorítkozom: a tényre
lehet hogy nem hiszed de így van: vége

Halott vagy

Előttem fekszel, már halott vagy
üveges szemedre por szitál
belül a fájdalom nagyon nagy
de több lehetőséget nem kaptál
karjaimban tartom kihült tested
nemrég még forro-eleven volt
szíved az előbb még élettől lüktetett
mostmár jéghideg s holt...
mint a penge mely lángját oltotta
egyenesen belehatolt
egyvalamit tudok édes szerelmem
kettőnknek már nincs remény
kihúnyt bennem minden érzelem
mert szívedben a kés az enyém...

Neked

Sokat Gondolok rád mostanában
Ha kinn ülök a szobám ablakában
Dalok születnek fejemben: szépnél szebbek
De sehogy sem tudok formát adni ennek
Az ürességtől döng az agyam
Nem és nem értem meg magam

Szenvedek, fáj, kínnal ég a szív
én rohannék hozzád de senki sem hív
S ha mégis, ha látlak végre...
Szám mozdulna, ha nyelvem még élne
Nem tudom másképp elmondani mit érzek,
Leirom hát :szeretlek Téged

Serceg a ceruza, lobban a gyertya lángja
szemeim zöldek, tudod ez a vérem átka
majd ha végre kihül, barna lesz ujra
De nem viszlek magammal arra az utra
nem vihetlek, ilyet nem teszek
Ha oda elindulok csak mérget vagy jó pengét viszek

Mielőtt utolsót dobban a szívem
akarom hogy tudd kicsi kincsem
Sokminden köt hozzád tudod
álmomban még mindíg a kezem fogod
Lehet hogy elment az eszem
De nem miattad, Érted teszem

A Vándor

Szemedben még ég a tegnap tüze
lekedben még üvölt a fájdalom
A jövö már neked üzen
lépj hát tovább barátom

Kiégett, üres, elhagyott lélek
Mondod: kivül mosolygok de belül félek
Mész csak mész, vissza nem nézel
de nyomot hagysz, hisz ezer sebből vérzel

Hazug ábrándot kergetsz hiába:
Érzés nélkül élni e világban
Lassan ellobban az élni akarás
Jön már jön a zuhanás

Füledben égi dallam ,angyali kórus zeng
Talpaid alatt a föld szinte reng
Menekülsz utad halottak kisérik,
emlékükön csak az idő szépit

Véreddel kötsz szörnyű esküt
S te nem szeged meg e betüt
Megölöd azt ki ezt tette veled
lelke ezer pokol legmélyén reked
Angyalok ,ördögök, démonok,szentek
leborulva örvendjetek
nem egy fogja kisérni közületek, hiszen a vándor megszületett

Öreg szobor

Hideg téli nap
kihülő imák
a folyo mosolya jéggé fagy
megfakult a világ

Leláncoltam magam
A percek mint nehéz madarak szállnak tova
tűzből fogant agyam már nem keres, nem kutat :hova?

A mulo idő néha semmi
Néha végtelen
Egy év..: még ennyi???
Vagy :ez semmi énnekem

Leláncoltam magam
a percek mint nehéz madarak szállnak tova
már kőböl van az agyam
hisz én vagyok az öreg vizköpő szobra...

A halál maga...

Fekete bársony
Fekete villám
Bódito mákony
repülő csillám

Mosolygo koponya
Csillogo penge
Elmulás vigyora
Enyészet csendje

Lebbenő szárny
Sötét kámzsa
Lopodzo árny,
Isten mása

Gyönyörű nő
Parfüm illata
Elmúlás ő
A Halál maga

A KITASZITOTT

előttem egy tiszta lap
Hátam mögött sok-sok teleirt
Tintába mártom tollamat
ezzel tán megkötöm az idő kezeit

Kitaszítottam magam
Ki, e képtelen világból
Társaim: a szívem s az agyam
Tanultak a hibákból

Nincsen senkim
egyedül nézem a hajnalt
csak a toll s a papir: ennyim
Ebből a világból csak ennyim maradt

S ha végig nézek a tömegen
A sok szürke egyen-ember között
vagy a rájuk aggatott reklám-szövegen
nem érzek mást csak dühöt

Talán jobb lenne, érzések, gondolatok nélkül
Dehát az élet nekem mást osztott
igy senkim sem maradt, végül
ÉN LETTEM A KITASZÍTOTT

JÁTÉK

Játszom a húrokon
Kicsi hangok születnek
lehet hogy feledett dolgokon,
S a szereteten töprengek

Vagy épp a düh, mi vezeti kezem,
a céltalan vak érzelem
mindegy miből, dallam született
Ez fontos énnekem...

Smaragdszemek

Smaragdszemek – mint ikercsillag –

S akié (te hisz téged hívlak)

Rámmosolyog ha reszketve félek

S mellém búj, ha nagyon fáj az élet

Selyemsimítás bőrömön

Emlék csupán, nem több

Elmúlt szép örömöm

Elnyelte a köd

Mert máshol jár

Elrepült messze

A kék madár

Egyedül ér az este

Árnyék vagyok

Te a fény vagy nekem

Világítasz, s én adok

Formát, ha fogod a kezem

Szép vagy

Szép vagy, parázsból lobbanó láng

De másé, hiába leplezem, bánt

Fáj, hogy máshol nézed a hajnalt

Hiányzik, hogy nem lelem ágyamban az angyalt

Egyedül, gyöngyöző kacaj nélkül

Nélküled, senkim sem maradt végül

Végtelenül, átzokogott éjszakák

Elindulok, az egyenesen át

Ne haragudj, ha szavam vágott

Ne sirasd az elveszett álmod

Ne nevess, a dalnok énekén

Mert egyedül vagy, éjnek éjjelén

Gyere hozzám, mosolyom lásd újra

Akkor talán nem indulok hosszú útra

Hiszen szép vagy, nem parázsba fulladt láng

Lángolj!

Szólj hát, ne némán kérj

Menjek vagy jöjjek, így nem tudom

-         kihűlő vér, vagy csendes kéj –

A jéghideg pengét, vagy forró kezed fogom

Tükörhideg csillanás visszfénye

Szemeim elárulnak

Elmúlt reggel mézízű fényképe

Gondolataim elárvulnak

Köd gomolyog körülöttem

Nem látom az ösvényt

A bizonytalanság a végzetem?

Átható érzés, sorvasztó köszvény

Őszinte mosoly

Megkopott érzés

Lángolj fel újra

-s szólj

Ne halj kínba

Reszkető ínnal keress

Szólj hát sírva

Vagy szeress!