Hideg éjszaka volt

Erikának:

Mindenért.

Hideg éjszaka volt

Kinézek az ablakon, kint dermedt csendbe von mindent a jeges tél. Iszonyúan fáj, lelkemet izzó fájdalomcsíkok hasítják szét. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

Halkan dalolt a hold

Az ereimben keringő kábítószer néha furcsa dolgokat láttat, hallat velem. Előttem a hold dalol, szomorúszép, kristályfényű dallamot. Kinyitom az ablakot, hagyom beáradni a jeges levegőt…

Az ablakban állva nyelem a bort

Juttatok egy újabb kortyot a gyomromban tomboló savas fájdalomkígyóknak, de ettől csak még jobban szédülök. Istenem hogy hiányozhat ennyire valaki? Az éjszakába kiáltom: Szeretlek, szeretlek te őrült! Hogy hagyhattál el? Azt mondtad: - túl jó velem… nem értem. Elmentél, nyomodban csak a szürke üresség, az átzokogott éjszakák maradtak, semmi enyhülést nem hozva. Hiányzol.

Hideg, nagyon hideg éjszaka volt…

Leheletem kicsiny ködfelhőként távozik, majd távolabb tőlem a semmié lesz, mint mi ketten. Hajamon kiütközik a dér, bizonyságként arra, hogy végérvényesen itt a jég évadja, csakúgy kint, mint itt benn a szívemben. Két smaragd csillag – tán a szemeid képmása – lebeg előttem az égen. Vonzanak, mint öngyilkos molylepkét az éjjeli lámpás. Egyre inkább hajlok arra, hogy közelebbről is megnézzem őket. Vajon hol lehetsz most? Talán az új pároddal, kit utálsz – tudom, mert te mondtad nekem – vagy te is mákonyos révületben szemléled az éjszakai eget? Belefeledkezem az éj bámulásába.

Pislogó csillagok, vak hunyorgás, semmi más

Körülöttem apró fénylények táncolnak, kirajzolják a neved. Látom a múltunkat, a vidám kacajt, az önfeledt boldogságot, az együttérzést. Látom amint elalszunk mézfényű reggelen, egymástól bódultan, jóízű fáradtságtól álmosan, s az ébredés sem riadt, rajtakapott, hanem lusta, minden mozdulatot élvező. Megtörlöm az arcom, hasztalan, mert a könnycseppek már odafagytak. Húzok még egyet a borosüvegből, belém ötlenek apám szavai: - Jön még más fiam! – nevetni támad kedvem. Nekem nem kell más, csak te. Ezt tudom, érzem, mi több megpróbáltam. Veled boldog voltam, azóta nem tudok szívvel kacagni, csak árnyékban – mindenki előtt rejtve – zokogni. Fáradt vagyok. Lehet, hogy a bor teszi. Dübörög a vér a fülemben, amint rájövök arra, hogy mire is készülök. Nem lesz több zokogás, nem lesz több semmibe kiáltott dal, s nem lesznek barátok. Nem leszel többet te sem, álmaim édesítője, ébrenlétem pokollá tevője, mert én sem leszek többet.

Kilépek a télbe, jött a vidám halálba zuhanás.

Nem ugrok, csak lépek, egyenesen a dermedt szürkeségbe. Körülöttem az életem örvénylik el egyetlen szempillantás alatt. Érzések, emlékek esszenciája. Rájövök mennyit is éltem, arra is rájövök mennyit lehetett volna még. Nem szomorkodok, hiszen az enyhülést adó föld egyre közelebb van. Örülök, hogy így lehet vége, hogy méltósággal hagyhatom el az életem. Hölgyeim és uraim! Egy ember, aki vidáman hal meg! Kedvesem nem fogsz többet hiányozni! Nem lesz, akinek hiányozz! Szeretlek! Sajnálom! Elsötétül a kép.

 Vacogva térek magamhoz, már hajnalodik. Felülök a deres földön, a házunk előtt ülök az ablakkeretem alatt – jól kihűlhetett a szobám – nem emlékszem semmire, vajon hogyan kerültem ki a szobámból? Rémlik, hogy valami új szert próbáltam ki, de semmi több. Valamiért keserű a szám íze. Vacogok. Visszamászok – megpróbálok minél csendesebben – a csípőmig érő ablakpárkányon át a szobámba. Egy törött borosüveg, egy széthajtogatott papírdarab, fehér porral, egy ezüst csövecske. Ennyi nyom maradt az éjszakámból.