Belenézek az óarany vakulatba, bőröm lassan átmelegszik. Reggel van, bársonyfényű kábult reggel. Tenni akarás feszít, lustán élvezem ki minden cseppjét. Mellkasomban tűz lobog, forró, símogató, „jó” tűz. Nem az a másik. Mellettem mozgás, lassú, ébredező. A takaró és a párnák kupacából, csak a hihetetlen sűrűségű hullámos, vörös hajzuhatag látszik ki. Mint a madár rebbenése, látom meg acélfényű kék szemeit. Ilyenkor a leggyönyörűbb, még nem eszmélt a világra, még gyermeki őszinteség csillog benne. Gondolatban végigsimítok csípője tökéletes vonalán, ajkai ívén… igaz érintéssel nem zavarom meg ébredését. Elmosolyodik, átkarolja a derekam, menekülne vissza az alvásba, az álmok, hamis, gyönyörű földjére. Emlékszem…

  Lassú simitás, még baráti, de talán már magában hordozza valami többnek az ígéretét.

Már akkor gyönyörködtem hátában, mosolyában, lábai tökéletes vonalában. És a csillogó kékacél szemeiben…

Egy tincsével babrálok, közben a multon jár az eszem mint mindig. Megpróbálok visszaemlékezni, mikor voltam utoljára ennyire önmagam, mikor voltam utoljára ennyire boldog? Elengedem a vérszín hajfürtöt. Tudom. Soha. Kiteszem a lábam a hideg padlóra. A szatén alól elégedetlen morgás hallatszik, arra bíztatva hogy maradjak még. Az istenek tudják, szívesen maradnék. De nem most.

  Kicsit később a reggeli, még párás utcán futva eszembe jut, hogy ő még otthon fekszik, szinte kibicsaklik a lábam, a testem elöntő vágytól. Lassan hazafelé veszem az irányt. A házba lépve, mélyet szippantok az álomillatból.

  A zuhany alatt, a hideg víz párafelhőjében hagyom hogy átjárjon az elégedettség. Izmaim forrón vibrálnak. Az apró fülkéből kilépve végigbámulok a testemen, az árulómon. Tűszerüen vékony, szálkás izomzat, sodronyszerű inak, és a mindenhol beborító kacskaringós vonalak. Olajzöld szemem Ő macskaszerűnek titulálja, lapockáig érő selyemfekete hajamból most víz csöpög. Ránézek ódon borotvakésemre, és úgy döntök várhat még egy napot…

  A konyhában, otthonos, meghitt rendetlenség. Reggelit készítek, tudom a kávé illata őt is előcsalogatja majd. Nem is tévedek. Megáll az ajtóban, combközépig érő áttetsző köntöse inkább ne is lenne rajta, talán nem lenne ennyire szembeötlő buja meztelensége. Kezébe adom a bögrét, tudván hogy ez csak a látszat, valójában még az álom, és az ébrenlét mezsgyéjén botorkál. A szokványos reggeli mozdulat végén hozzámsímul, csókot lehel az arcomra. Vágyam ellen dühödt mosogatásba merülök. Kávéja fogytán ellibeg a fürdőszoba felé, azzal a fajta járás módjával amit mindig is annyira csodáltam. Szinte levitál.

 Még hallom amint magára nyitja a vizet. Aztán elmerülök a saját belső világomban. A dzsekimre gondolok, és az abban lapuló bársonytetejű dobozkára. Az aranygyűrűre amit napok óta magammal hurcolok, még félvén a horderejétől. Tudom hogy ő az, aki nélkül nem fogok tudni élni, sohatöbbé. Elkészülök a mosogatással, ő még a fürdőben. Kiveszem a dobozt, a gyűrű  csillogón símul a tenyerembe. A fürdőbe lépve megérzem az illatát, nem parfűm mesterkélt szaga ez, hanem az ő lemásolhatatlan illata. Ruhámmal nem törődve beállok mellé a vízsugár alá. Háta mögül ölelem át vizes derekát. A vállamra ejti a fejét, érzem teljesen ellazult. Nekem dübörög a vér a fejemben amint lopva az ujjára húzom a kis arany karikát. Csodálkozó kolibripillantással bámul rá az ujjára,a fényben megcsillanó kövekre.  Majd megfordul.

Csókjának hevessége egészen a falig lök. Odaszorit, érzem testének minden egyes atomját. A fülembe suttog

-         igen, igen! Igen! És nevet. Mellkasomra hajtja a fejét.

Boldog vagyok, igazán teljesen boldog.

Kibontakozom öleléséből, kimegyek ruhát cserélni. Az ajtóból visszasuttogok

-         Szeretlek…

Ledobálom magamról a vizes gönceimet, már a pólót húznám, mikor tűz lobban belül, a mellkasomban, fuldoklón köhögök. Nagyon fáj. Kezemmel tompítom a hangot, nehogy aggódni kezdjen.

 Hónapok óta gyötörnek ilyen rohamok, egyszer majd elmúlik…

Lassan vége, fellélegzek. Rábámulok a kezeimre, majd halálosan sápadtan, botorkáló léptekkel a mosogatóhoz lépek, és lemosom a vérpettyeket…